Született Médium

Segítséget kérni nem szégyen

Weboldal bejelentése

Szabálysértő honlap?
Kérünk, jelentsd be!

Ügyfélszolgálat

HuPont.hu Ügyfélszolgálat

Mit érez a haldokló élete utolsó stádiumaiban?

Elisabeth Kübler-Ross (*1926 - †2004), svájci származású, amerikai pszichiáter volt az első, aki a haldoklás stádiumait elkülönítette. Megfogalmazása szerint a haldoklás öt fázisa különíthető el.

Elisabeth Kübler-Ross idézetei:

„A bűntudat talán a legfájdalmasabb kísérője a halálnak.”

"Olyan értékek után futunk, amelyek semmivé válnak a halállal. Az életed végén senki nem kérdezi meg, hány diplomád van, mennyi házat építettél, vagy hány Rolls Royce-ot engedhettél meg magadnak. Ez az, amit a haldoklók megtanítanak neked."

A haldoklás szakaszai:

1. fázis: Elutasítás

Amikor a beteg megtudja, hogy gyógyíthatatlan a betegsége, akkor egyszerűen nem hiszi el. „Ez nem lehet igaz!”– mondja. Azonnal az jut az eszébe, hogy biztosan elcserélték a leleteit, vagy tévedtek a vizsgálatnál. A beteg ilyenkor még ereje teljében van, tudja, hogy kicsit beteg, hiszen ezért fordult orvoshoz, de annyira nincs rosszul, hogy a halálra, vagy halálos betegségre gondoljon. Még nem tudja, hogy életének talán éppen az utolsó aktív időszakát éli.

Ez a hárítás időszaka, hiszen még nem készült fel arra, hogy szembenézzen a betegségével. Nem szabad őt durván szembesítenünk a tényekkel. Tudnunk kell, hogy amikor a tényeket elutasítja, akkor védekezik. Azért bújik a betegség súlyosságának tagadása mögé, hogy erőt gyűjthessen. Pillanatnyilag nem bír el több információt a betegségről, a várható történésekről.

Ebben az időszakban akkor segítünk neki a legtöbbet, ha a lehetőségeket figyelembe véve bátorítjuk Őt az aktivitásában, de finoman figyelmeztetjük, ha irreális terveket sző. A realitások figyelembe vétele lassan, fokozatosan segíti a beteget a tények felismerésében.

2. fázis: Düh

Ha a beteg állapota kismértékben romlani kezd, vagy annyi ismerete gyűlt már össze a betegségével kapcsolatban, hogy saját magában belátja: semmi értelme a tények tagadásának.

Amikor szembesül azzal, hogy az állapota súlyos, rendszerint megváltozik a viselkedése: dühössé, vádaskodóvá válik. Százszor felteszi a kérdést, amire senki sem tud válaszolni:

„Miért pont velem történik mindez?”

Gyakori reakció mások vádolása: nem fedezték fel időben a betegségét, pedig ő volt szűrővizsgálaton… félre kezelték… lázad mindenki ellen, mert keresi az okot, hogy miért történik ez? Valakire haragudnia kell, s ez a harag és düh a tehetetlenség érzéséből fakad, nem feltétlenül a megvádoltak hibáiból (bár sajnos néha ez is előfordulhat).

Ez az időszak nagyon nehéz a betegnek és a környezetének egyaránt. Nem kellemes dolog együtt lenni egy dühös és agresszív emberrel. Néha nehéz együtt érezni azzal, aki vádaskodik, és kritizál. Ha azonban megértjük, hogy mit üzen a viselkedésével, hatékonyan segíthetünk neki. Azt üzeni: ne hagyj magamra az érzéseimmel, mert nem tudok egyedül megbirkózni velük. Figyelj rám, foglalkozz velem, érezd a kétségbe esésem.

Ebből adódóan úgy tudunk a segítségére lenni, ha hagyjuk, hogy felszínre törjön a dühe, a keserűsége, és nem haragszunk rá, hanem elfogadjuk őt. Így hozzásegíthetjük, hogy ő is elfogadhassa a saját érzéseit, állapotát.

3. fázis: Alkudozás

A teljes tagadás és a külvilág vádolása után a beteg figyelme fokozatosan önmagára terelődik.

Az előző szakaszban azt kérdezte, miért éppen neki kell meghalnia, mikor mások jobban rászolgáltak erre.

Most már úgy hiszi, hogy bizonyára oka van annak, hogy éppen neki kell meghalnia. Feltámad a bűntudat, elkezdi az okokat a saját életében keresni. Ez néha racionális érvekben nyilvánul meg, „belátja”, hogy nem kellett volna annyit cigarettázni, annyi alkoholt inni, egészségesebben kellett volna táplálkozni, többet kellett volna mozogni …

A beteg felajánlásokat tesz, alkudozni kezd…

 „Mától nem cigizek, nem iszom alkoholt, több zöldséget eszem, kocogni kezdek …”

Ezek a felajánlások azt üzenik: megváltozok, megjavulok, hátha így elkerülöm a „bűneimért a büntetést”.

Megváltozik a magatartása is. Az agresszív, dühös, követelőző beteg most készségessé, együttműködővé válik.

Kérései, fohászai vannak: gondoskodást kér, fájdalommentességet, s a sorstól egy utolsó lehetőséget a túlélésre.

A beteg ebben az időszakban erős késztetést érez arra, hogy végiggondolja az egész életét, múltját, s fontos, hogy erről beszélhessen is. Szüksége van arra, hogy elmondhassa vélt vagy valós bűneit.

Tudnunk kell, hogy a sok-sok beszéddel és a történetek ismétlésével az egyre növekvő szorongását szeretné csökkenteni a beteg. Akkor nyújtunk neki értékes segítséget, ha ebben az időszakban figyelmesen meghallgatjuk, és rámutatunk életének jó cselekedeteire, felemlegetjük a jó tulajdonságait, emberi értékeit.

4. fázis: Depresszió

Amikor a beteg szembesül azzal, hogy nincs tovább, nem lát több lehetőséget maga előtt, nem maradt remény a gyógyulására – végtelen szomorúságot érez. Szomorúsága a befelé fordulástól a súlyos depresszióig fokozódhat.

Minden nappal egyre fogynak a lehetőségei. Mindennapos, megszokott tevékenységeit egyre kevésbé képes ellátni. Szaporodnak a panaszai, és eleinte hiába bízott a javulásban, inkább súlyosbodik az állapota. Egyre jobban rászorul a környezetében élők gondoskodására.

A depresszió másik oka a halállal való szembenézés nehézségei. A beteg küszködik a félelmeivel, eszébe jutnak a rémtörténetek, amelyek egyesek fájdalmas, gyötrelmes haláláról szólnak.

A halál felé vezető utat

mindenki egyedül,

magányosan teszi meg,

bármennyien is vannak körülötte.

Ebben az időszakban a beteget fárasztják a távolabbi ismerősök látogatásai. Csökken az igénye a beszélgetésekre, nagyokat hallgat. Egyre többet van a félálom állapotában. Már csak közeli hozzátartozóinak csendes jelenlétét igényli. Gondolatait egyre jobban leköti a „titok”, amelyet a halál rejteget.

5. fázis: Belenyugvás

A beteg egyre többet gondol közeledő halálára. Alig eszik, keveset beszél, távolodik az élettől. Nem érdeklik a hétköznapi élet eseményei, lekötik a saját érzései. Állandóan fáradtnak, gyengének érzi magát. Napközben is sokat szendereg. Legfőképpen nyugalomra vágyik.

Fontos, hogy ne mi találjuk ki, mivel segíthetnénk a betegünkön, hanem az ő igényeit, kívánságait teljesítsük. Általában több nyugalmat, kevesebb gondoskodást kíván a beteg, de gyakran előforduló jelenség, hogy amikor a hozzátartozó azt hiszi, hogy a beteg elaludt, és csendesen távozni készül, akkor ő megmozdul, utána nyúl, kéri, hogy maradjon még.

Ebben az időszakban a szavak helyett a metakommunikációé a fő szerep: csendesen legyünk jelen, simogassuk, fogjuk a kezét, törölgessük meg a homlokát. A legtöbb ember ebben az időszakban már megbékélt a halál gondolatával, felkészülten várja azt. Még egyszer újra éli életének szakaszait, gyakran vannak víziói, amikor halott rokonait véli látni és hallani. Ez már a közeli halál egyik jele.

Ne feledjük el, hogy a súlyos beteg is képes szeretni, és érzi, ha szeretik. A beteg szinte mindent elveszít: uralmát a teste felett, ambícióit, függetlenségét, személyiségét, jövőképét, sokszor a méltóságát is. A haldokló viselkedése a halálhoz vezető úton nagyon hasonlít ahhoz, ahogyan életében viselkedett.

A súlyos betegnek félelmei vannak: fél, hogy mi lesz vele a halála után, félti a családtagjait, aggódik a barátai miatt. Fél, hogy elviselhetetlen fájdalmai lesznek, retteg a kiszolgáltatottságtól, a szellemi zavartságtól.

A haldoklónak szüksége van arra a bizonyosságra, hogy nem hagyják magára. Bár a halál olyan élmény, amit mindenki egyedül él meg, a legteljesebb lelki magányban, mégis szüksége van arra, hogy érezze egy másik ember jelenlétét, hogy valaki elérhető legyen, aki meghallgatja, akinek foghatja a kezét.